2012. szeptember 14., péntek

Halvány foszlányok egy megégett pergamenről


                     Halál, a testi elmúlás kulcsa,
                A lelki szabadság záloga

Létezés, érzelmek, célok, vágyak, szenvedés, gyötrelem, hazugság, kéj, gyönyör, mámor.
                    Mi dőre az elporladás?
Mit tekinthetünk létezőnek és mely létező tud megszűnni? Kérdések hadserege rohamozza agyam védőbástyáit, melyek illúziót állítanak előttem az indokolatlan magyarázatokkal. Könnyebb úgy lenni, hogy vakon, gondolkodás nélkül, programozott robotokként vagyunk, mert lennünk kell, de miért is KELL léteznünk?
   A számtalan megválaszolatlan kérdés újabb kérdéseket szül, melyekre képtelen vagyok egymagam rájönni és attól tartok, hogyha egyetlen lényegtelen kérdésre választ találok az olyannyira elbizonytalanít, hogy a várt lelki megnyugvás örökre a sötétbe száll, melyet többé nem kutathatok fel. A kérdéseket félelem támogatja, olyan félelem mely azért van, mert én is létezem, lényemhez milliárdnyi érzelemhullám és gondolatfüzér kapcsolódik, melyek közül a félelem ad újabb töltetet a gondolkodás síkjában, abban a dimenzióban, ahol semmi és minden tapad egymáshoz, ahol nincs semmi és van minden.
   Egy szikra amely nem pattan ki, épp csak megmoccan a szűntelen csend és örökös zaj dimenziójában. Egy szikra amely csak bontogatja, fényezgeti, csiszolgatja csóvácskáit, de ez a szinte észrevehetetlen, alacsony frekvenciájú szüntelen munka épp elegendő a semmi kiszakadásához a mindenből, az egyensúly megbomlásához, a nyugalom megtöréséhez. Egy töltet, mely lehet negatív és pozitív is egyben, egy szikra mely olyannyira lehet „lusta” és „csendes”, mint amennyire tüzes és energikus,
               SZIKRA- az elem, mely az örökös csendet életté formálja és az eszköz, amely az elemi létet, porladó elmúlássá gyúrja.
Értelmetlen a kérdés, hogy mi az élet és mi a halál, mert a kettő együttes fogalom, nem léteznek egymás nélkül, és kettejük között csak hajszálnyi, vagy épp mérföldnyi a különbség, annak függvényében, hog a szikra, amely az egészet szétválasztja részekre, csendes és alig pislákoló, vagy épp hatalmas robajjal kel életre és vakító fénnyel világít a végtelenbe, a mindenbe és a semmibe.

2012. szeptember 12., szerda

Indító akkordok

Bevallottam magamnak valaha is, hogy értékes vagyok az Ő szemében?

Láttam már magam -egyszerű szemlélőként- gyötrődni a világban.
Láttam már magam -érző lényként- összeroskadni a rámzúduló terhektől.
Láttam már magam -gondtalan kisgyermekként- felszabadultan csodálni a csillagokat, a harmatos fű gyenge ölelésében.

Látom most magam -lebegő lélekként- elveimet, céljaimat, akaratomat, hitemet magamhoz szorítva... erősen, félreállíthatatlanul.
  Bambulok... magam előtt látom a jelen homokóráját amint múlttá válik... minden homokszemcséje egy elfeledett pillanat ritka vízcseppjei, melyek összefolyva csermellyé, patakká, folyóvá, tengerré duzzadnak, hullámokon hordozva a világ megannyi élőlényét.
   Szembetűnő jelenet:  emberi lények teknősálruhában vergődnek az idő homoktengerében.
Számtalan homoktenger születik és tűnik el néhány hónap lepergése alatt, de a teknősök vergődése állandó. Magukkal hordozzák jelentéktelennek tűnő létük alatt páncéllá alakult terheiket.
  Kín, gyötrelem, bánat, végzet... megannyi teknős életét végigkíséri. Mindenik megússza a maga világcsúcsát, mindenik átvergődik az óriáshullámokon... mindenik... a gyenge is: megússza, átvészeli, legyűri...a saját korlátait lépve túl.
  Boldogság, béke, szerelem, siker ... mindeniket erősíti ... bármekkora tengerben vergődik megérzi a boldogság hullámainak apró, de annál intenzívebb erejét... két homokszem... száz ... milliók.


...így látom magam, a világban kavargó kihívások között: egyetlen lélek, egy teknős, aki magával hurcolja a többi teknős terhét... mert így látja jónak, "teknősségesnek" : levenni a terhet arról, aki alig bírja magát a vizen tartani... magához kapcsolni azt, aki gyengébb, mint ő ...  keresni azt, aki nála erősebb, hogy ő maga is megerősödhessen.